Német Püspökök –
Társadalmi és szociális kérdések bizottsága / Világegyház-bizottság
A klímaváltozás –
a globális, generációk közötti és ökológiai igazságosság gyújtópontja
Szakértői tanulmány a globális éghajlatváltozás kihívásairól
A Német Püspöki Konferencia elnökének előszavával
2006. szeptember
TARTALOM
Előszó
A szerzők
A klímaváltozás – a globális, generációk közötti és ökológiai igazságosság gyújtópontja
1. A klímaváltozás és az egyház felelőssége
2. Az antropogén klímaváltozás és következményei
2.1 Természetes és antropogén klímaváltozás
2.2 A klímaváltozás következményei a természetre és az emberre nézve
3. A fenntarthatóság keresztény etikájának kritériumai
4. Az áldozatokkal szolidáris klímavédelem lehetősége
4.1 A globális és integrált klímapolitika szükségessége
4.2 A klímaváltozás kiváltó okainak mérséklése
4.3 A klímaváltozás következményeihez való alkalmazkodás
4.4 A németországi katolikus egyház tanúságtétele
5. Hitünk ereje
ELŐSZÓ
A globális klímaváltozás immáron realitás. Hatását az emberek szó szerint saját testükön érzik: hőség és aszály, viharok és heves esőzések, olvadó gleccserek és árvizek, kieső termés és terjedő betegségek. A globális éghajlatváltozás átfogóan veszélyezteti a mai, és még sokkal erősebben az eljövendő generációk életfeltételeit, valamint az emberen kívüli természetet. Biológiai, szociális és térbeli kihatásai ezért komoly kihívást jelentenek az emberiségnek.
A kihívásra cselekvően kell válaszolnunk. Isten gondjainkra bízta a teremtést, ezért felelősek vagyunk érte. Keresztényként hisszük, hogy Isten teremtette a földet, ahogy a bibliai teremtéstörténet leírja: „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, igen jó.” Feladatul adta nekünk, embereknek, hogy műveljük meg és védelmezzük az Édenkertet. Azzal, hogy e forrásokat a rendelkezésünkre bocsátotta, egyúttal kötelezett is minket, hogy kíméljük és óvjuk a teremtést.
Az éghajlat is „olyan érték, amit védeni kell”, amint ezt az egyház társadalmi tanításának kompendiuma kimondja. Az időnk pedig kevés. Az éghajlatváltozás hatásainak már ma is évente sok tízezer ember esik áldozatul. Az ivóvízkészlet csökkenése – ami a változások egyik következménye – a menekülés és a háborús összecsapások egyik fő okává válik.
Az uralkodó tudományos nézet szerint a globális éghajlatváltozás, aminek jelentős részben és szinte biztosan az ember a kiváltója, visszafordíthatatlanul megkezdődött, és kihatási sok ember, állat és növény életfeltételeit veszélyeztetik. Az idevágó tudományos eredményeket nagyon komolyan kell vennünk. Még ha igencsak kétséges volna is, hogy megbízhatóak-e a jövőképek, az óvatosság akkor is azt követelné, hogy komolyan vegyük a tudományosan megalapozott figyelmeztetéseket, és változtassunk a viselkedésünkön. Függetlenül attól, hogy milyen mértékben okozója az emberi magatartás a globális klímaváltozásnak, szükséges az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése és a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás. Erre kötelez az előrelátás és a felelősség, kiváltképpen amelyet a leggyengébbek és a következő generációk iránt viselünk.
Az ember által okozott klímaváltozás egyenlőtlenül sújtja az embereket. Kihatásai világszerte és az egyes országokban is a legszegényebbeket érintik a legsúlyosabban. A szegény országoknak kevesebb a lehetőségük arra, hogy védekezzenek a tengervízszint emelkedése ellen. Az ivóvíz ritka és drága értékké válik, amelyet inkább a gazdagabbak tudnak megszerezni, ahogy a vihar, árvíz és aszály elleni védelmet is ők tudják megoldani. A szegényebb országok ezidáig jóval kisebb mértékben járultak hozzá az éghajlatra káros üvegházhatású gázok kibocsátásához, mint az ipari országok, de az ipari országok tudnak majd könnyebben alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz. Az éghajlatváltozás ezért a globális igazságosság problémája.
Az éghajlatra káros magatartás nemcsak rövidtávon, hanem közép- és hosszútávon is hat. Ha ma nagymennyiségű üvegházhatású gázt juttatunk az atmoszférába, az több évtized múlva is érezhető lesz. Mai viselkedésünk elszenvedői az utánunk jövő generációk. Az éghajlatváltozás tehát a generációk közti igazságosság problémája is.
A klímaváltozás hatására az emberen kívüli természet életfeltételei is megváltoznak. Növényi és állati élőhelyek tűnnek el, ezáltal szegényedik a föld biológiai sokfélesége. A klímaváltozás ezért a teremtéssel szembeni igazságosság problémája is.
A tanulmány alapját az a felfogás adja, hogy az emberi viselkedés és mulasztás is felelős az éghajlat változásaiért, és a globális klímaváltozás veszélyt jelent az emberiségre és egész világunkra. Jelentős erőfeszítésekre van szükség, hogy elkerüljük az éghajlat-károsító magatartást, és hatékony stratégiákkal alkalmazkodjunk a klímaváltozás körülményeihez. Hogy az emberiség meg tudjon felelni e próbatételnek, mindenkinek részt kell vállalnia. A feladat, ami előtt állunk, nagy; de nem olyan nagy, hogy cselekvésünk és önmérséklésünk által semmi ne legyen helyrehozható. Ellenkezőleg: a nemzeti és nemzetközi politikának éppúgy kötelessége ez, mint a nemzetközi szervezeteknek, fejlesztési intézményeknek és a gazdaságnak. Végül pedig minden egyes embernek is feladata, hogy személyes életstílusát „klímabaráttá” tegye.
Már ma is számos politikai, gazdasági, társadalmi és egyéni tevékenység célja a klímavédelem. Az egyházon belül, az egyházközségekben és egyesületekben, az intézményekben és az üzemekben sok értékes újítás és gyakorlati intézkedés szolgálja az éghajlat védelmét. Jó alkalom ez a püspököknek arra, hogy köszönetet mondjanak mindazoknak, akik fáradozásaikkal segítik a klíma megóvását. Takarékoskodnak az árammal, megújuló energiaforrásokat vonnak be, módosítják mobilitásukat, környezeti managementrendszert vezetnek be, hogy csak néhány példát említsek. Sürgető a további intézkedések bevezetése – ezúton is erre szeretnénk bátorítani mindenkit.
Szíves köszönet illeti az ökológiai kérdésekkel foglalkozó munkacsoportot, amely a társadalmi és szociális kérdések bizottságának és a Német Püspöki Konferencia világegyházi bizottságának megbízásából a következő jelentést elkészítette. Hasonlóképpen köszönöm minden szakértő munkáját, akik tanácsaikkal részt vettek kidolgozásában. A „Német püspökök” sorozatban megjelenő tanulmány célja, hogy a klímaváltozás jelentőségének tudását úgy terjessze, mint az igazságosság és az emberiség s teremtésbeli társaink túlélésének kérdését; különösen pedig hogy a szegények, gyengék és hátrányos helyzetűek többnyire nem kielégítően figyelembe vett érdekeit is bevonja a nyilvános vitába. Az egyházban, az államban, gazdaságban és társadalomban felelősséget viselőket fel kell szólítani és bátorítani kell arra, hogy hatékony intézkedéseket foganatosítsanak az éghajlat védelme és a globális klímaváltozás következményeihez való alkalmazkodás érdekében. A cselekvés mindannyiunk kötelessége, az éghajlatváltozás áldozataival és a jövő generációival való szolidaritás okán.
Bonn, 2006., szeptember
Karl Lehnmann érsek
A Német Püspöki Konferencia elnöke
A klímaváltozás – a globális, generációk közötti és ökológiai igazságosság gyújtópontja
1. A klímaváltozás és az egyház felelőssége
(1) Az éghajlatváltozás átfogóan veszélyezteti a mai és a jövő generációk, illetve az emberen kívüli természet életfeltételeit, és ezáltal komoly próbatétele a teremtés iránti felelősségünknek. Egyre világosabban felismerhető, ahogy az ember globális kihatásokkal beavatkozik az éghajlatrendszerbe, és ahogyan ez a biológiai, szociális és térbeli életfeltételekre visszahat.
(2) Néhány évtizeddel ezelőtt az antropogén, azaz az emberi tevékenység által kiváltott globális klímaváltozást a távoli jövő egy lehetséges eseményének tartották. Ma olyan folyamatnak kell tekintenünk, amely már visszafordíthatatlanul elkezdődött, és mélyrehatóan megváltoztatja a földi élet feltételeit. A klímavédelem feladatát nem lehet tovább halogatni: célja az emberhez méltó létezés globális biztosítása és a természetes ökoszisztéma védelme. Szükségszerűek az üvegházhatású gázok emisszióját – ami az antropogén éghajlatváltozás elsődleges okának tekinthető – csökkentő stratégiák, valamint az alkalmazkodás stratégiái, amelyek gyengítik a az éghajlatváltozás emberre, állatokra és növényekre gyakorolt kedvezőtlen hatásait.
(3) Az idő sürget. A Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint az antropogén klímaváltozás csak 2000-ben 150.000-nél több halálos áldozatot követelt, többek között a hőség, az áradások és a terjedő betegségek miatt. A világszerte okozott anyagi kárt csak a 2002-es évre nézve 55 milliárd US-dollárra becsülték. Ez az összeg a biztosítótársaságok számításai szerint néhány év alatt a többszörösére emelkedhet, 2050-ig elérheti a tízszeresét, az évi több mit 600 milliárd eurós kárt. Az éghajlatváltozásból adódó ellátási nehézségek – elsősorban a tiszta ivóvízhez való hozzáférés – szociális és katonai konfliktusok okozói lehetnek. Már most 500 millió ember él szűkös ivóvízkészletű országban; 2025-re három milliárdan lehetnek. Hathatós és globális klímavédő intézkedések nélkül az egészség, jólét és biztonság nem garantálható hosszútávon.
(4) Az antropogén éghajlatváltozás terhei igen egyenlőtlenül oszlanak meg: mind globálisan, mind az egyes országokon belül a legszegényebbeket sújtják leginkább. Kiváltképp a szegény déli országoknak vannak nehézségei abban, hogy alkalmazkodjanak az éghajlati változásokhoz, amelyeknek maguk csak csekély mértékben okozói. Az ipari országok ezzel szemben, bár lényegében ők felelősek az éghajlat-károsító üvegházhatású gázok emissziójáért, aránytalanul jobban be tudják biztosítani magukat annak következményei ellen. Az okozók és elszenvedők közti egyenlőtlenség miatt az antropogén klímaváltozás alapvető problémája a globális igazságosságnak. Az egyenlőtlenségnek van időbeli dimenziója is: mai mulasztásaink az éghajlatvédelem terén főleg a jövőben fognak negatív hatást gyakorolni, mivel különösen az üvegházhatású szén-dioxid több évtizedig is megmarad az atmoszférában, és ezáltal hatásai késleltetve lépnek fel. Ez a generációk közötti igazságosságot kérdőjelezi meg. A szegények és az eljövendő generációk érdekein kívül az éghajlatváltozás végül alapvetően veszélyezteti a fauna és a flóra élőhelyeit is, ami az ember és teremtésbeli társainak viszonyát érinti. Az antropogén klímaváltozás tehát három – globális, generációk közötti és ökológiai - szempontból is az igazságosság kérdését veti föl.
(5) Etikai jelentősége és a keresztény-humánus alapértékek megsértésének veszélye miatt az éghajlatváltozás azon problémák közé tartozik, amelyekkel az egyháznak foglalkoznia kell. Állásfoglalásra és cselekvésre vagyunk kötelezve. A Második Vatikáni Zsinat előírásai szerint ugyanis az „emberi társadalom igazságos felépítéséről” (Gaudium et spes 3) való gondoskodás is az egyház feladataihoz tartozik. És „e feladat végrehajtásához az Egyháznak mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit” (Gaudium et spes 4). A klímaváltozás, mint a teremtés iránti felelősség, az igazságosság és a szegények, gyengék és hátrányos helyzetűek iránti szolidaritás próbatétele, olyan jele az időnek, amely nem hagyja érintetlenül a teremtő és megváltó Istenbe vetett hitet. Katolikus körben ezidáig alig hangzott el differenciált állásfoglalás a klímaváltozásról. Ez a szöveg segíteni szeretne e hiányosság megszüntetésében.
(6) Az egyházi felelősség és a lelkipásztori cselekvés döntő mércéjét elsősorban nem a társadalom- és természettudományok által valószínűsített dolgok adják, hanem Jézus Isten országát hirdető tanítása. Az üzenet egyik központi kijelentése szerint a végső, teljes és egyetemes igazságosság az idők végezetén Isten által valósíttatik meg. Világunkban az isteni igazságosság mint megígért, de az ember által be nem teljesíthető jövő van jelen, és egyidőben mégis úgy, mint igény az emberi cselekvésre, hogy már itt és most is sokat megvalósítsunk belőle.
(7) Isten országának üzenete, amely Isten minden emberre (vö. 1 Tim.2,4) és az egész teremtett világra (vö. Róm.8,21) vonatkozó egyetemes üdvözítő szándékán alapszik, az egyház számára az igazságos társadalom és az emberen kívüli természethez való igazságos viszony kialakításának teológiai alapját képezi. Az üzenet nem tartalmazza annak a receptjét, hogy hogyan kell megoldani a globális klímaváltozás problémáját, de horizontját adja az egyház történeti működésének, amit Isten országának reménye éltet. Aki hitet tesz a bibliai Isten mellett, az soha nem lehet közömbös az igazságtalansággal szemben, és minden ember, valamint az élő és élettelen természet iránt szolidárisnak kell lennie, és felelősséget kell vállalnia értük.
(8) Ekként értelmezi magát az egyház az „üdvösség egyetemes szakramentumaként” (Lumen gentium 48), mégpedig mint „jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (Lumen gentium 1). Látható és működő jelként az egyház Istent és az Ő üdvözítő szándékát akarja képviselni a világban – és így Isten szellemében egységet és szolidaritást teremteni minden ember között, s új viszonyt hozni létre a teremtéssel.
(9) Hogy részt tudjon vállalni a klímavédelemben, az egyháznak diskurzusba kell bocsátkoznia a tudománnyal és a társadalommal. Az egyház is felelős azért, hogy társadalmi értékváltás történjen a globális igazságosság, a létfeltételek hosszú távú biztosítása és új ökológiai jóléti modellek érdekében. Értékváltás nélkül semmilyen technikai megoldás vagy az éghajlatvédelmet célzó politikai tárgyalás nem vezet célra. Az egyház kötelessége megvédeni egy szabadságtisztelő, a jövőre felkészült, a népek közösségének részeként működő állam szociális, természeti és morális alapjait, és be kell vonnia a keresztény hit felszabadító erejét a társadalmi párbeszédbe. Ebben az alábbi szempontok irányadóak:
• Az egyház a teremtés iránti keresztény felelősség etikai alaplehetőségeinek szószólójaként lép fel, amelynek célja a Föld megóvása, hogy a jövőben is élőhelye lehessen minden teremtménynek;
• az általa képviselt emberkép lényege, hogy minden embert mint Isten gyermekét azonos méltóságúnak tekinti, tulajdonságaitól és képességeitől függetlenül, és mindenki számára, a jövőbeli generációk számára is, emberhez méltó körülményeket követel meg;
• elvárja a globális szolidaritás magatartását, ő maga mint világegyház különösen elkötelezett a szegények és kirekesztettek iránt;
• átgondolásra és cselekvésre késztet, a teremtés megóvására és a vele való, az embernek és a környezetnek is megfelelő bánásra, nemcsak a vezetők, hanem minden ember pártján állva;
• támogatja a hosszútávú felelős gondolkodást, ami az Isten által biztosított jövő reményéből – „Isten országa és igazságossága” – meríti az erőt ahhoz, hogy állhatatosan haladjon a generációk közötti igazságosság hosszú és rögös útján;
• spiritualitása élteti, és képessé teszi arra, hogy minden jó szándékú emberrel együtt a teremtés iránti megélt felelősség új útjaira lépjen, és békés eszközökkel minden ellenállás ellen fellépjen a szükséges megújulás érdekében.
(10) Az alább olvasható szöveg hármas tagolást követ: „látni – megítélni – cselekedni”. Először bemutatja a jelenlegi helyzetet a klímakutatás eredményei és jövőre vonatkoztatott elképzelései alapján. Majd értékeli az éghajlatváltozást és következményeit a fenntarthatóság keresztény etikájának hosszú távú és globális perspektívájából. Végül példaképpen a fenntartható klímavédelem integrált politikájának néhány cselekvési lehetőségét vázolja föl, külön hangsúlyozva az egyházi felelősségvállalás lehetőségeit. A keresztény hitvalláshoz ugyanis nemcsak az etikai reflexió, hanem az igazságosság szolidáris védelme is hozzátartozik, a klímavédelem egyéni gyakorlata által.
(11) Az etikai értékelés és a cselekvés átgondolása előtt első lépésként minél alaposabban és objektívebben meg kell ismerni, és elemezni kell a tényeket és az ezek alapján a jövőről felállított forgatókönyveket. Már ez a feladat is sokat kíván, főleg mivel az egyháznak nincsenek saját ismeretforrásai, amelyek leírják és megmagyarázzák a klímaváltozást, okait és következményeit. Ebben az idevágó tudományágak szakértőire van utalva, akiknek eredményeit differenciáltan és szakszerűtlen leegyszerűsítések nélkül veszi tudomásul. A félelem vezérelte túlzásokat és a kellemetlen igazságok figyelmen kívül hagyását egyaránt el kell kerülni. A teremtésbe vetett hit segíteni fog abban, hogy komolyan vegyük az empirikus felismeréseket, és minél kiegyensúlyozottabban és átfogóbban ismerjük meg a helyzetet. Az éghajlatváltozás problémája körül ugyanis sokféle ellenállást kell legyőzni, mivel egyike azoknak a kellemetlen igazságoknak, amelyekről inkább nem veszünk tudomást, amelyeket „hallván nem hallunk” (Mt.13,13).
2. Az antropogén klímaváltozás és következményei
2.1 Természetes és antropogén klímaváltozás
(12) A klímaváltozásról beszélve nem az aktuális és lokális időről és annak ingadozásairól van szó, nem is néhány nap vagy hét időjárásáról. A klíma „egy hosszabb időtartam időjárásainak rendszere, az extrémumokat is beleértve”. Beleértjük a hőmérsékletet, a csapadékot, a szelet és a felhőképződést, amiket statisztikai módszerekkel tartanak nyilván és írnak le. A megfigyelési idő általában legalább harminc év. A klíma fölöttébb komplex rendszer, amihez nemcsak az atmoszféra, hanem azon túl a hidroszféra (víz, tengeráramlatok és a víz körforgása), a krioszféra (hó, jég és permafroszt), a földfelszín és a bioszféra is hozzátartozik, illetve ezek kölcsönhatásai.
(13) Ez a rendszer korántsem statikus, hanem az idő folyamán saját belső dinamikája és a külső hatások folytán változik. A külső hatások közé tartoznak egyrészt a természeti tényezők, például a vulkánkitörések (hűtő hatás) és a besugárzott napenergia ingadozásai (a napfolt- és főleg a földpálya-ciklusoktól függően); ezekre az ember nincs befolyással. Másrészt azonban emberi behatások is történnek, mint az atmoszféra összetételének módosulása az üvegházhatású gázok és részecskék miatt vagy a megművelés és a megváltozott talajhasználat által.
(14) Az üvegházhatású gázok a Napból érkező, energiában gazdag és viszonylag rövidhullámú sugarakat csupán nagyon kis mértékben akadályozzák abban, hogy elérjék a Föld felszínét, de részben abszorbálják a felmelegített földfelszínről induló, viszonylag hosszúhullámú sugárzást. A felvett energiát infravörös meleg sugarak formájában minden irányban továbbküldik, így jelentős részben a földfelszín felé is. E természetes üvegházhatás hiányában a felszínközeli levegő globális átlaghőmérséklete mintegy 33°C-kal volna kevesebb a valós értéknél (15°C), azaz -18°C hideg volna. Természetesen előforduló gázok, mint a vízgőz – a természetes üvegházhatás legfőbb előidézője (60%) –, a szén-dioxid, a metán, a dinitrogénoxid, az ózon és még néhány további gáz e módon részben áteresztő „üvegházat” képez, amely átereszti a beeső napsugarakat, ám fékezi a földfelszín által visszasugárzott meleget, és gondoskodik arról, hogy ki ne hűljön a Föld. Mindez az emberektől függetlenül történik.
(15) Ehhez jön azonban az antropogén behatás. Már az 1992-es klímaegyezményben kifejezték a föld országai az afölött érzett aggodalmukat, „hogy az emberi tevékenység az üvegházhatású gázok koncentrációjának jelentős emelkedéséhez vezetett az atmoszférában, hogy ez az emelkedés felerősíti a természetes üvegházhatást, ami átlagban a földfelszín és az atmoszféra járulékos felmelegedéséhez fog vezetni, és hátrányos kihatásai lehetnek a természetes ökoszisztémára és az emberekre.” A Klímaváltozás Kormányközi Testületének (IPCC) 2001-es jelentése szerint, az ami akkor csupán aggodalmat keltett, ma már bizonyosság lett: „Új és világos adatok bizonyítják, hogy az utóbbi 50 évben megfigyelt felmelegedés kiváltója nagyrészben az emberi tevékenység volt.” Közvetett, nagy időtartamra vonatkozó (pl. jégfúrással szerzett) mérési adatok és sokféle modellszámítás alapján világossá vált, hogy az iparosodás óta mért felmelegedés magasabb, mint az elmúlt 2.000, esetleg akár 10.000 évben volt, azaz a legutóbbi jégkorszak vége óta. Szokatlanul gyors ütemben zajlik, és nagy valószínűséggel főleg antropogén tényezőkre vezethető vissza, mégpedig elsősorban a járulékos üvegházhatású gázok kibocsátására, amelyek között a szén-dioxid (CO2) játssza a legnagyobb szerepet.
(16) A szöveg itt és a továbbiakban elsősorban az IPCC messzemenőkig elismert eredményeire és feltételezéseire támaszkodik. Ezek az eredmények konszenzusképesek a tudományos életben, de kritika is éri őket. Minden tudós, a szkeptikusként elhíresült szakértők is egyetértenek azonban abban, hogy az emberiség az elmúlt 100 évben az üvegházhatású gázok emissziója és a szén-„nyelők” (elsősorban az erdők) pusztításával közel megduplázta az üvegházhatású gázok, különösen a CO2 koncentrációját az atmoszférában. Hasonlóképpen nem vitatott az sem, hogy az üvegházhatású gázok magasabb koncentrációja a fentebb taglalt okokból kifolyólag hőmérséklet-emelkedéshez vezet, amennyiben a többi faktor változatlan marad. Harmadrészt egyetértés van abban, hogy az elmúlt 30 évre nézve 95%-os valószínűséggel globális felmelegedés állapítható meg, amely nem magyarázható ingadozásokkal. A tudósok egy része mindazonáltal úgy véli, hogy a hőmérséklet emelkedése nem vezethető vissza egyértelműen az emberi tevékenységre, hanem a természetes folyamatok nagyobb szerepet játszanak.
(17) Az üvegházhatású gázok mérhetően magasabb koncentrációja, illetve a koncentráció és a hőmérséklet szinkrón emelkedése miatt azonban a tudósok többsége abból indul ki, hogy az antropogén emissziók (illetve a talajhasználat) és az éghajlat között közvetlen ok-okozati összefüggés van, amit viszont számos egyéb természeti faktor is befolyásolhat, mégpedig mindkét irányban. Jelenleg inkább úgy tűnik, hogy a természetes behatások erősítik, s nem gyengítik az antropogén hatásokat. A globális felmelegedésből adódó klimatikus változások regionális eloszlása még bizonytalan. A regionális klímamodellek érvényessége és megbízhatósága mindenesetre megnőtt.
(18) Az ismeretek aktuális állásának e rövid összefoglalása is mutatja, hogy az éghajlatváltozás tézise több néhány tudós hihető spekulációjánál. A tézis ma már 95%-os bizonyossággal igaznak tekinthető. Csak a természetes és az antropogén tényezők mindenkori aránya vitatott. De még ha feltételeznénk is, hogy az éghajlat változásában a természet játssza a főszerepet, az sem változtatna a szükségszerűségen, hogy legalább az antropgén kiváltó tényezőket mérsékelni kell, a negatív következmények gyengítése végett. Teljesen függetlenül attól, hogy vajon a természet vagy az ember-e a fő kiváltó, elengedhetetlenek az alkalmazkodást célzó intézkedések. Ezért nem tekinthető úgy, hogy a bizonytalanság és a tudományos véleménykülönbségek indokolják a további kivárást vagy a klímavédő intézkedések elhalasztását. Figyelembe kell még vennünk azt a tényt, hogy legtöbb üvegházhatású gáz hosszú ideig megmarad az atmoszférában, amíg csak az óceán vagy a növényzet föl nem veszi (ha még lehetséges), illetve amíg a gáz nem diffundálódik. A CO2 átlagos tartózkodási ideje 100 év. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az emberiség minden üvegházhatásúgáz-emissziót egy csapásra beszüntetne, akkor is kereken 50-60 évig tartana, míg a koncentrációjuk valóban lecsökkenne. Minden szén-dioxid-molekula, amelyet az atmoszférába juttatunk, befolyásolni fogja az éghajlatot a következő száz évben. Ezért felelőtlenség volna kivárni, amíg a felmelegedés már nem tolerálható mértéket ér el. Előrelátóan kell cselekednünk.
(19) A járulékos antropogén üvegházhatás fő okozói a szén-dioxid mellett (CO2; 61%-ra becsült arányban), a metán (CH4; 15%-ban) és a fluorszénhidrogének (FCKW; 11%-ban). A szén-dioxid főleg a fosszilis energiahordozók, mint a szén, kőolaj vagy földgáz felhasználásakor keletkezik (75%), valamint erdőirtáskor és erdőégéskor (20%). Metán is származik a fosszilis energiából (27%), de a tömeges állattartás (23%), a rizstermesztés (17%), a hulladék (16%), a biomassza égetés (11%) és az állati ürülék (6%) , de még a klímaváltozás miatt felmelegedő permafroszt területek is nagyobb mennyiségű raktározott metánt juttatnak a levegőbe. Az FCKW-t a szén-dioxiddal és a metánnal ellentétben kizárólag az ember állítja elő, szprék hajtógázaként, a hűtéstechnikában, tisztításhoz és tömőanyagként használják. Az antropogén üvegházhatás fő okai eszerint az áramtermeléshez és a fűtéshez elégetett fosszilis energiahordozók, a motorizált közlekedés erős növekedése, különösen a repülőforgalomé, valamint az ipar, a mezőgazdaság és a háztartások.
(20) Az 1960 óta világszerte történő CO2-kibocsátás növekedésének 90%-áért az ipari országok és a gazdaságilag megerősödött fejlődő országok felelősek. A jelenlegi tíz fő kibocsátó közé tartozik az USA, Kína, Oroszország, Japán, India, Németország, Kanada, Nagy-Britannia, Dél-Korea és Olaszország. Globálisan tekintve nemhogy az emisszió és a koncentráció csökkentése nem várható, de még stabilizálása sem. A felsorolt tíz országnak rohamosan növekszik emissziója és Ázsia, Latin-Amerika nagy népességű, gazdaságilag megerősödött országainak energiaigényes iparosodása hiábavalóvá teszik egyes országok és területek sikeres kibocsátáscsökkentését. Továbbá a Föld népességének várható növekedése és az egy főre jutó energiaszükséglet emelkedése is súlyosbítani fogja a problémát; annál is inkább, mivel ez – mindenekelőtt Kínában és Indiában – a szén és más fosszilis energiahordozók felhasználásával fog járni.
2.2 A klímaváltozás következményei a természetre és az emberre nézve
(21) Globális felmelegedés: Az üvegházhatású gázok koncentrációjának antropogén növelése tehát erősíti a természetes üvegházhatást, és a Föld-felszín átlagos globális hőmérsékletének emelkedéséhez, és ezáltal a földfelszín és az óceánok felmelegedéséhez vezet, méghozzá egyenlőtlen eloszlással, azaz jelentős regionális és évszakonkénti eltérésekkel. Ha a világtengerek felmelegednek, az további szén-dioxidot szabadít fel az óceánokból. Az atmoszféra magasabb CO2-értékei pedig a folytatódó felmelegedést eredményeznek. Míg a természetes üvegházhatás szükséges az élethez, az emberi behatás általi erősödése aggodalomra ad okot. „Egy éghajlati tényező mindennemű megváltozása (…) sokrétű kölcsönhatásokon keresztül az egész éghajlatrendszer széleskörű és gyors változását okozhatja. Mivel az ökoszisztémák és jelenlegi civilizációnk is a jelenlegi éghajlati feltételekhez alkalmazkodtak, az effajta változások következményei fenyegetőek lehetnek.” Az 1990 és 2100 közötti időszakban a globális talajközeli hőmérséklet 1,4°C és 5,8°C közötti emelkedése várható. Már az ebben az évszázadban történő 2°C-os, vagy az évtizedenkénti 0,2°C-nál nagyobb növekedést is veszélyesnek tartja a Globális változásokról szóló szövetségi tanácsadó bizottság (WBGU). Az IPCC kimutatta, hogy a veszélyes éghajlati ártalmak rizikója a 2°C-os emelkedés fölött erősen megnő. Mivel a globális középhőmérséklet 1861 óta, amióta folyamatos a hőmérséklet feljegyzése, már 0,7°C-kal emelkedett, a veszélyes 2°C-os határ átlépéséig még 1,3°C maradt. De nem csak azután kell negatív következményekkel számolnunk; a következőkben olvasható, hogy miért.
(22) Az arktikus jégtakaró, a hegyi gleccserek és a permafrosztterületek olvadása: Az arktikus jégtakaró vastagsága a felmelegedés miatt az elmúlt harminc évben 40%-kal csökkent, kiterjedése pedig 27%-kal. Emellett szinte mindenhol megfigyelhető a nem-poláris területek gleccsereinek széleskörű visszahúzódása. Ezek egyrészt a felmelegedés következményei, másrészt viszont a kisebbedő jégfelület maga is hozzájárul a hőmérséklet emelkedéséhez. A sötét színű óceán ugyanis, amint a sötét felületek általában, jóval kevésbé veri vissza a napfényt, mint a világos hó- és jégmezők. Mindezen túl a Föld felszínének csaknem egynegyedét kitevő tartósan fagyott területek is egyre mélyebben olvadnak. Emiatt ugrásszerűen még több metán kerülhet az atmoszférába, és a Föld „üvegháza” még hevesebben melegszik.
(23) A tengervízszint emelkedése: A tengervízszint az elmúlt évszázadban már átlagosan 10-20 cm-t emelkedett, a 20. század végén felgyorsuló ütemben. Ennek oka mindenekelőtt az óceánok hőtágulása , de a szárazföldi jég nagymértékű olvadása is. Az 1990 és 2100 közötti időszakra 9-88 cm-es emelkedés prognosztizált. A kis szigetországok és a mélyen fekvő tengerpartú országok lakói már most veszélyben vannak. Mintegy három milliárd ember él a tengerpartok melletti 200 km-es sávban; az ottani lakó- és mezőgazdasági területek nagymértékű megsemmisülése erős migrációs mozgásokat fog kiváltani. A tengervízszint emelkedése – amit a már kiváltott felmelegedés okoz – legnagyobb részben még előttünk áll. Ez azt jelenti, hogy ha az emberiségnek sikerülne is stabilizálnia az üvegházhatású gázok koncentrációját, a tengervízszint az óceánok nagyon nagy termikus tehetetlensége miatt még évszázadokig emelkedne. Mivel Grönland helyi felmelegedése kétszer vagy akár háromszor nagyobb lesz a globális átlagnál, a sziget 2100-ig mintegy 5,5°C-kal fog felmelegedni. Ha ez a felmelegedés további 1000 évig tartana, valószínűleg csupán emiatt méterekkel emelkedne a tengervízszint.
(24) A tengeráramlatok módosulása: Az elolvadó szárazföldi jég és a növekvő csapadék miatt az Észak-Atlanti-óceánba jutó édesvízmennyiség annyira megnövekedhet, hogy az óceánvíz sűrűségének ebből következő megváltozása gyengítheti, vagy akár el is térítheti a Golf-áramlatot, és annak a főleg Európa számára fontos leágazását, az Észak-Atlanti-áramlatot. Az elmúlt 50 évben már megállapíthatóan lassult a cirkuláció. Ha megállna, az az észak-atlanti és az azt övező területeken, többek között Észak- és Északnyugat-Európában is érezhető lehűléshez vezetne. A következő 50-100 évben valószínűtlen, hogy ez megtörténik. A következő századforduló után azonban megvalósulhat ez a forgatókönyv, ha a jelen évszázad nem fékezi meg jelentősen a hőmérséklet emelkedését. A legfiatalabb földtörténet során a Golf-áramlat már többször is leállt. Ez esetben Észak-Európában további egy métert emelkedne a tengervízszint a megváltozott áramlási viszonyok miatt. A halászati ipar is kárt szenvedne. Továbbá eltolódhatna a trópusi csapadékos övezet, ami miatt a trópusi mezőgazdaság mai formája klimatikusan nem volna megfelelő többé. A globális felmelegedési tendencia dacára kis jégkorszak köszöntene Európára, aminek a következményei nem kevésbé volnának katasztrofálisak, mint a drámai felmelegedésé.
(25) Egyre több szélsőséges időjárási esemény: Ha gyorsan változik az éghajlat, megnő a szélsőséges időjárási események valószínűsége; intenzívebb és gyakoribb szélsőséges eseményekkel kell tehát számolni, pl. viharokkal, árvizekkel és hőségperiódusokkal. Tudományosan nem eldönthető kérdés, hogy egyes események, mint pl. a „Rita” és a „Katrina” nevű karibi hurrikánok a klímaváltozásra vezethetőek-e vissza. Az éghajlatváltozás nélkül azonban nehezen magyarázható, hogy miért nőtt több mint 50%-kal az 1970-es évek óta a különösen heves, négyes és ötös erősségű hurrikánok gyakorisága. Éppoly kevéssé magyarázható az is, hogy miért nőtt 1993 és 2002 között az 1960-as évekkel összevetve három és félszeresére az időjárástól és éghajlattól függő természeti katasztrófák száma (a földrengéseket nem számítva). Statisztikailag megállapítható ezenfelül, hogy az érintett zónáknak erősebb és gyakoribb szélsőséges eseményekkel kell számolniuk. Az elmúlt két évtizedet tekintve feltűnő az események intenzitása: mifelénk az 1993/94-es és az 1994/95-ös telek kiemelkedően csapadékos volta említhető, ami „az évszázad árvizeit” idézte elő a Rajna mentén, továbbá a 2002 és 2005 nyarán hullott extrém mennyiségű csapadék és az általa kiváltott katasztrofális áradások az Elba (2002) és az Észak-Alpok (2005) területén, vagy az Európa nagy részét érintő hőséghullám 2003 nyarán, ami halálos áldozatokat követelt, és aszályt, erdőégést okozott. A jövőre nézve félő, hogy a felmelegedés hatására továbbra is jelentősen nőni fog a szélsőséges időjárási események száma. Ez a világ népességének a fejlődő országokban élő többségét fogja leginkább sújtani. Nem az ott élő emberek a probléma fő előidézői, de igencsak korlátozottak az eszközeik ahhoz, hogy megvédjék magukat az éghajlatváltozás kihatásaitól. Azok azonban nem kímélik majd az ipari országokat sem. 2003 nyarán legalább 35.000 ember vesztette életét a rendkívüli hőség miatt a washingtoni Earth Policy Institute szerint, főként a városi góckörzetekben, ahol a hőséghullámokat a szintén antropogén, ún. városi hőszigetek is erősítették. 2003 nyara, főleg augusztusa, messze a legmelegebb volt Németországban 1861 óta, Svájcban pedig valószínűleg az elmúlt ötszáz évben. A klímakutatók szerint a jövőben, éppen az antropogén üvegházhatásból kifolyólag, az ilyen forró nyarak intenzívebbek és gyakoribbak lesznek.
(26) Egyre több árvíz: Az árvíz veszélye sok lakóterületen mindenek előtt a gyakrabban fellépő heves esőzések miatt fog nőni, de a tengervízszint emelkedése is közrejátszik majd. Sok millió embert fog érinteni. Az áradások miatt drasztikusan emelkedni fog a partközeli területekről érkező menekültek száma. Kézenfekvő, hogy a gazdagabb országok, így pl. Hollandia, költséges partvédelmi beruházások révén nagyobb biztonságot élveznek, mint Bangladesh és más szegényebb országok. Így hozzák áldatlan összefüggésbe a gyakoribbá váló áradások és az ebből eredő migrációs hullámok a klíma és a szegénység problémáját.
(27) A biodiverzitás csökkenése: Ha egy meghatározott éghajlati jellemzők között létező élőhely megszűnik, és a legközelebbi még elviselhető környezet elérhetetlenül messze van, vagy a „bevándorló” fajok miatt többé nem adottak az életfeltételek az eredetileg ott élő fajok számára, akkor ez terhes következményekkel jár a fajok sokféleségére és ezáltal az emberiség nagy részére nézve. A természetnek a klimatikus változásokhoz való alkalmazkodó képessége függ a változás sebességétől. Gyors és hirtelen események nagymértékű fajkihaláshoz vezetnek, a lassabb változások viszont messzemenően tompíthatók alkalmazkodási folyamatok által. Geológiai és evolúciós léptékkel mérve azonban gyors, sőt hirtelen esemény az éghajlatváltozás, amellyel a természetes alkalmazkodási folyamatok nem tudnak kellően lépést tartani. Az állat- és növényvilág diverzitásának súlyos csökkenésével kell számolnunk, és kihatásaival az élelmiszertermelésre.
(28) Veszélybe kerül az élelmiszer-ellátás biztonsága: Széleskörű termésveszteséget fognak okozni a klímaváltozás által kiváltott aszályok, viharok, árvizek, valamint a kártevők és a konkurens vadnövények esetleges térnyerése. Az évi középhőmérséklet jelentős növekedése esetén a terméshozam csökkenésével kell számolni a trópusi és szubtrópusi területeken, illetve alkalmasint a közepes szélesség legnagyobb részén. Az éghajlat miatt bekövetkező termésveszteségek leküzdése és az állattenyésztés éghajlathoz való igazítása pedig olyan költségekkel fog járni, amelyeket nem tud minden állam és minden mezőgazdasági üzem megfizetni. Így a Föld egyes régióiban súlyos veszélybe fog kerülni az élelmiszer-ellátás biztonsága az éghajlatváltozás miatt. Ugyan mezőgazdaságilag hasznosíthatóvá válnak majd olyan területek – elsősorban Eurázsiában és Észak-Amerikában–, amelyek eddig nem vagy csak korlátozottan voltak megművelhetők, de ez sem pótolja a várható, világszerte fellépő terméskiesést. A helyzetet nehezíti, hogy a felmelegedés miatt a paraziták délről északra, illetve az alacsonyabb régiókból a magasabbakba fognak vándorolni, és ott megfelelő terméskiesést fognak okozni.
(29) Betegségek elterjedése: Az IPCC és a WHO prognózisa szerint növekedni fog azoknak az embereknek a száma, akik vektorok terjesztette betegségeknek (pl. malária, dengue-láz, sárgaláz és az agyhártyagyulladás különböző fajtái) és a víz által terjesztett betegségeknek (pl. kolera) lesznek kitéve, valamint gyakoribbá válnak a hőség miatt előálló halálesetek is. Súlyos betegségek egész sora fog a klímaváltozás miatt gyakrabban fellépni és gyorsabban terjedni. A legerősebb hatást az emberi egészségre azonban az ökoszisztémák összeomlásán keresztül gyakorolja az éghajlatváltozás. A jól működő ökoszisztémák fontos – többnyire alábecsült – szolgálatot tesznek az embernek, ugyanis kontroll alatt tartják a rendszer számára káros organizmusokat. Ennek megszűntével gyarapodnak a nagyobb alkalmazkodóképességű populációk, és így terjednek a betegségek és a járványok is. A világ nagy részén nem valósítható meg a fertőzések preventív (és környezetbarát) megakadályozása, a széleskörű tájékoztatás és a beoltás. Sok ország még a létező emberi és állati oltóanyagokat és gyógyszereket sem tudja megfizetni és eljuttatni a rászorulókhoz.
(30) Nő a háborúk és a menekültek száma: Bár nehéz prognosztizálni, tanulmányok szerint 2050-re 150 millióan válnak majd menekültté az éghajlatváltozás miatt. „A Föld atmoszférájának változásai például befolyásolják az éghajlatot, és következményeik beláthatatlanok. A földművelés bizonyos formái növekvő sivatagosodáshoz vezetnek a „harmadik világban”, gyakran ahhoz is, hogy az embereknek el kell hagyniuk addigi életterüket. Különös figyelmet kell fordítani a vízellátásra. A szakértők attól tartanak, hogy a jövő háborúit nemcsak olajért, hanem vízért is fogják vívni.” Az ENSZ prognózisa szerint 2025-re az emberiség kétharmada nem fog elegendő vízhez jutni, aminek egyik központi oka az éghajlatváltozás. Az aszály, éhínség vagy árvíz elől menekülők ráadásul gyakran kerülnek nem higénikus körülmények közé, ami kedvez a járványok kitörésének.
(31) A monetáris kiadások növekedése: A szén-dioxid-kibocsátás radikális csökkentése nélkül világszerte 300 milliárd USA-dollár fölé fognak rúgni az antropogén üvegházhatás költségei, az ENSZ Környezetvédelmi Program legutóbbi jelentésében szereplő becslés szerint, ami a biztosítók adataira támaszkodott. Az ENSZ e sajtóközleménye mögött a müncheni Rück, a világ legnagyobb viszontbiztosító társaságának részletes tanulmánya áll, melynek eredményeit a ENSZ Környezetvédelmi Program 2000 tavaszán hozta nyilvánosságra. Ebben már sok száz milliárd dolláros globális veszteségekről van szó. Különösen függnek az éghajlattól, és ezáltal „sérülékenyebb” nemzetgazdasági ágazatok az építő- és az energiaipar, a mezőgazdaság és a turizmus. A déli államokat egyenlőtlenül erősebben érintik a nehézségek, és gazdasági helyzetük kevéssé teszi lehetővé, hogy ellensúlyozni tudják a károkat. Ebben is megmutatkozik, hogy az éghajlatváltozás kardinális kérdése a globális, generációk közötti és ökológiai igazságosságnak a 21. század elején.
4.3 A klímaváltozás következményeihez való alkalmazkodás
(55) A klímaváltozás következményeihez való alkalmazkodás többek között azt jelenti, hogy gátakat kell emelni az ismétlődő árvizek ellen, javítani kell a mezőgazdaság feltételeit a száraz övezetekben, előrelátóan kell építkezni viharok vagy hőség sújtotta területeken, vagy egészségügyi programokat kell kidolgozni.
- A fejlesztési stratégiákat új célokhoz kell igazítani. A jövő fejlesztési koncepcióinak az a törekvés lesz a kiindulópontja, hogy fenntartható módon biztosítsa az emberhez méltó feltételek közötti életet. Ehhez olyan intézkedések szükségesek, amelyek csökkentik az egyének, népcsoportok és államok „sérülékenységét” (vulnerabilitását) az éghajlatváltozás következményeivel szemben. Az elsődleges szempont azon képességek fejlesztése lesz, amelyek segítségével a romló életkörülmények is túlélhetőek lesznek, és amelyekkel hosszútávon biztosítható az egyén léte. Az előrelátó gondoskodás és az alkalmazkodást segítő, a sérülékenységet mérséklő intézkedések szükségszerűen olyan pénzösszegeket emésztenek majd fel, amelyeket amúgy gazdasági és szociális fejlesztési programokra fordítottak volna.
- Mivel a szélsőséges időjárási események gyakorisága növekszik, az ún. természeti katasztrófák nem tekinthetők többé izolált jelenségeknek. Esetenként segítheti az időben történő megelőzést az, ha az éghajlat jövőbeli alakulását pontosabban felmérik, és összevetik a konkrét (rövidtávú) időjárási eseményekkel. De ezenfelül világszerte szükséges a katasztrófamanagementek létrehozása, és a katasztrófa- és újjáépítési segélyezés kialakítása; tehát speciális személyzetet kell kiképezni és ellátni a megfelelő felszereléssel, az államháztartásokban katasztrófavédelmi keretet kell elkülöníteni, katasztrófavédelmi forgatókönyveket kell felállítani, és humanitárius megoldást kell találni a környezeti menekültek erősödő problémájára.
(56) Aránytalanul különböznek a gazdag és a szegény országok anyagi lehetőségei abból a szempontból, hogy mennyire tudnak alkalmazkodni a megváltozott éghajlati viszonyokhoz. A szegény országok a növekvő kockázat megkívánta beruházásokra már nem képesek. Nemzetközi szolidaritásra van szükség, és mindenekelőtt arra, hogy az okozó felelősségének elve alapján a gazdagabb országok jelentősebb részt vállaljanak a terhekből. A fejlődő országok klímaváltozáshoz való alkalmazkodásának jelenlegi támogatása egyáltalán nem kielégítő, az EU részéről sem. A probléma fő okozóinak, tehát Németországnak is, szerződésben kell elismerniük kötelezettségüket a már létrejött vagy majd bekövetkező károk kompenzálására, és megfelelő mennyiségű pénzzel kell támogatniuk az alkalmazkodás megkívánta intézkedéseket. A fejlesztési intézmények évi 300-500 milliárd euróra becsülik a szükséges összeget. A fejlődő országokat támogató pénzügyi alapok és a Kiotói Egyezmény keretén belül az Alkalmazkodási Alap (Adaptation Fund) esetében az alap emelésére van szükség.
(57) A szegények segítése a klímaváltozás következményeihez való alkalmazkodásban, a katasztrófamendzsmentben és az újjáépítésben nem az együttérzés, hanem az igazságosság kérdése. Ugyanis elsősorban olyan jelenségekről beszélünk, amelyek okozója a gazdag országok és embercsoportok által gyakorolt életmód és gazdálkodás – nekik pedig vállalniuk és viselniük kell politikai és morális felelősségüket. Ezért a nemzetközi kereskedelem szabályait, a pénzügyi együttműködéseket és a közös javakról való rendelkezés kérdéseit a legszegényebb érintettek érdekei felől és az éghajlatváltozásra is tekintettel kell megítélnünk.